4.fejezet

Sosem szerettem ha megbámulnak és általában az embereknek nem is volt rá okuk de most, hogy Jasper mellettem állt megértettem mért néz mindenki de én ettől kényelmetlenül és zavarban éreztem magam ezért lehajtottam a fejem. Ekkor megéreztem, hogy Jasper egyik kezét a derekamra teszi majd elkezd az iskola felé terelni miközben halkan beszél hozzám.
-Nyugalom Bella semmi baj nincs. Előbb utóbb megszokják, hogy együtt jövünk és egy idő után nem fognak majd ennyire megbámulni ne aggódj.-én pedig csak kérdőn néztem rá.
-Te tényleg mindig velem akarsz mutatkozni? Egy ilyen selejttel? Ahelyett, hogy a családoddal lennél?-kérdeztem és tényleg nem értettem mért foglalkozik ennyit velem.
-Bella hidd el nekem te nem vagy selejt te egy igazán különleges lány vagy aki csak egy kis szeretetre és megértésre vágyik és, hogy elfogadják olyannak amilyen és ez nem bűn. És igen veled szeretnék mutatkozni a családom miatt pedig ne aggódj velük semmi baj nem lesz.-mondta mosolyogva és mint mindig szavai és közelsége megnyugtatott és vissza mosolyogtam rá. Közben tovább sétáltunk a figyelő tekintetek körében. Jaspernek és nekem közös volt az első óránk így együtt mentünk oda és Jasper megkért, hogy üljek mellé amit én szívesen el is fogadtam. A következő órám már nem Jasperrel volt ennek ellenére oda is elkísért és velem maradt egészen becsengetésig. Én egész órán azon gondolkoztam vajon Jasper azért e ilyen megértő velem mert elmeséltem neki mi történt velem vagy ha nem tudná akkor is ilyen lenne e. Egész órán ilyen gondolatok cikáztak a fejemben majd mikor kicsöngettek és kiléptem Jaspert pillantottam meg az ajtóban állva és oda is siettem hozzá. És így ment ez egész nap ha épp nem Jasperrel volt órám akkor is mindig elkísért órára illetve mire kijöttem a teremből mindig várt rám. Nekem jól esett a törődés, hogy valaki végre foglalkozik velem azonban nem hagyott nyugodni, hogy ahányszor csak megpillantottam Alice-t mindig bánatos, bűnbánó és szomorú volt a tekintete. Tudtam, hogy hiányzik neki Jasper mert ő elmondta nekem mennyit jelentenek egymásnak ezért is nagyon szégyelltem magam. Igaz ugyan, hogy haragudtam rá ás a testvérére amiért kihallgattak minket mégis sajnáltam Alice-t mert elszakítottam tőle a legfontosabb embert még ha nem is szándékosan. Épp ezen gondolkoztam az ebédlőbe menet is ahova persze Jasper is velem jött. Mikor ránk került a sor nem kértem mást mint vizet mert egyszerűen nem volt étvágyam. Jasper is megkérdezte, hogy biztos nem kérek a mást de én csak a fejemet ráztam. Miután kifizette az ő ebédjét és az én vizemet amit nem akartam hagyni neki de nem ellenkezhettem vele egy külön asztalhoz ültünk le. Mikor már egy ideje csak ültem végre megkérdezte mi a bajom mire vonakodva de elmondtam, hogy bűntudatom van Alice miatt. Erre elmosolyodott majd megnyugtatott, hogy semmi baj nem kell aggódnom Alice megérti és nem sértödik vagy haragszik meg emiatt rám. Ennek örültem és ránéztem a kis kobold lányra aki minket figyelt és egy mosolyt küldött felém én amit halványan de viszonoztam mitől láttam, hog neki csak nagyobb lesz a mosoly a száján. Most már elhittem amit Jasper mondott és kicsit boldogabb is voltam ha bár még mindig volt egy kevés bűntudatom habár az már Edward miatt. Azon gondolkoztam a maradék órákon, hogyan is kérjek tőle bocsánatot a tegnapi miatt de nem jutottam dűlőre és mire észbe kaptam már a parkolóban voltam Jasperrel. Miután felültem a motorra Jasper egyből a jégkorcsolya pálára vitt majd ott egy öleléssel és egy mosollyal váltunk el egymástól én pedig mosolyogva mentem be.

Sajnálom!

Igazán sajnálom, hogy eddig nem hoztunk új fejit de a suli mellett kevesebb időnk van. Tudom, hogy azt ígértük hamar hozzuk a fejiket de ez nem így lett és tényleg sajnáljuk de igyekszünk! Köszönjük azoknak akik eddig is kitartottak mellettünk :)

3.fejezet

-Ki vagy te? Mi történt? Hol vagyok?-kérdeztem a mellettem ülő fiút.

-A nevem Edward Cullen. Az történt, hogy miután azt hitted, hogy Jasper elárulta a titkodat dühösen kirohantál a menzáról és beleütköztél Emmettbe. Dühödben elkezdted püfölni és eltörted a karodat. Behoztalak a kórházba, ahol nyugtatót kaptál.-mondta

-Az az átkozott pedig megbíztam benne.-gondolkodtam hangosan miközben eleredtek a könnyeim.

-Kérlek, ne neheztelj Jasperre, ő semmit sem tett.-mondta a fiú.

-Már hogyne neheztelnék rá, hiszen elárulta a titkomat, pedig megígérte, hogy nem fogja elmondani!-kezdtem el örjöngeni.

-Jasper nem árulta el a titkodat. Az az igazság, hogy amikor a korcsolya pálya mellett beszélgettetek, akkor hallgatóztunk.

-Hogy mi? Azonnal tűnj el innen.-fakadtam ki.

A fiú nem válaszolt csak kiment a szobából és becsapta maga mögött az ajtót. Nem tudtam mit tegyek. Nem tudtam hihetek-e neki, ezért elhatároztam, hogy felhívom Jaspert. Egyet csengett, mire Jasper felvette a telefont.

-Szia Bella.-köszönt

-Jasper, én nem is tudtam, hogy hihettem, hogy elmondtál nekik mindent. Annyira sajnálom. Nem lehetnénk megint barátok?-kérleltem.

-Ugyan Bella, semmi baj. Én is figyelhettem volna jobban. Mi szólnál, ha holnap elmennék érted, és együtt mennénk suliba?-kérdezte

-Rendben.-válaszoltam neki

-Akkor holnap fél nyolcra az árvaháznál leszek. Szia.-köszönt el

-Rendben, szia-elköszöntem, majd letettem a telefont.

(Edward szemszöge)

Éppen hazafelé tartottam. Mindenki otthon volt. Miután beléptem a házba Tanya azonnal lerohant.

-Mégis hol voltál? Megint annál a fruskánál?-fakadt ki kritikusan.

-Tanya állítsd le magad!-üvöltött Emmett.

-Fogd be!-kiáltott Tanya

Ez Rosalinál elvágta a biztosítékot, és Alicel együtt rávetették magukat Tanyára. Nem tudtam mozdulni. Emmett és Jasper próbálták leállítani a lányokat. Éppen Esme sietett lefelé a lépcsőn.

-Mi folyik itt?-kérdezte dühösen.

Még mindig nem tudtam mozdulni. Tanya a padlón feküdt, Emmett és Jasper lefogták a lányokat.

-Tányának elgurult az a maradék agya is ami volt!-üvöltötte Alice.

-Edward, mi történt?-fordul felém anyám.

-Tanya fruskának hívta Bellát, mire a lányok ráugrottak.

Míg felvázoltam Esmének a történteket Tanya felállt a földről. Nem voltam képes a szemébe nézni.

-Te nem vagy normális! Mégis minek képzeled magad?-fakadt ki Esme, és lekevert Tányának egy pofont, ami következtében Tanya ismét a földön feküdt. Tele volt a fejem Tanya gondolataival. Elegem volt ebből. Nem foglalkoztam senkivel, csak hátat fordítottam mindenkinek és elrohantam az erdőbe. Muszáj volt kiszellőztetnem a fejem. Annyira ideges voltam, amiatt, amit Tanya Belláról mondott, hogy néhány fát is kitéptem a földből. Nem tudtam mi van velem. Miért nem segítettem Tanyának? Miért védtem meg Bellát? tettem fel magamnak a kérdéseket. Egyikre se tudtam válaszolni! Miután kicsit lenyugodtam, emberi tempóra váltottam, és így vettem hazafelé az irányt. Nem akartam összefutni Tányával. Nem akartam vele beszélni. Mikor beléptem a házba Tanya lesütötte a szemét.

-Edward..-kezdte el.

Leintettem, nem akartam vele beszélni. Egyenesen kedvenc kishúgom szobája felé vettem az irányt. Bekopogtam, bár nem tudom miért.

-Búj be!-jött a hang bentről.

-Szia Alice, Jasper hol van?-kérdeztem.

-Rendben, akkor nyugodtan beszélgethetünk.-állapítottam meg.

-Edward, én annyira sajnálom, nem tudom, mi ütött belém. De Tanya úgy lehordta Bellát.-mondta húgom.

-Kérlek, ne kérj bocsánatot. Tanya ezúttal tényleg túl lépte a határokat. Azt hiszem szakítani fogok vele, ez már nem állapot. Az agyamra mennek a folytonos féltékenységi rohamai. Azt hiszem mindenkinek így lesz a legjobb.-mondtam komoly hangnemben.

-Igen, ebben igazad van, de mit érzel?-kérdezte húgom, tudtam, hogy ezzel Bellára céloz.

-Nem is tudom. Bella olyan nagyon más. Ha a közelében vagyok minden megváltozik Hirtelen minden dolog mellékes lesz mellette mintha, már nem is a gravitáció tartana a földön, hanem ő.-mondtam őszintén kedvenc kishúgomnak.

-Edward, ezt hívják úgy, hogy szerelem.-mondta Alice.

-De ő ember, az nem lehet.-mondtam, pedig tudtam, hogy Alicnek igaza van.

-Edward, te is tudod, hogy igazam van.-mondta határozottan Alice.

-Köszi Alice, azt hiszem holnap suli után beszélek Tányával. Alice csak bólintott, én pedig felmentem a szobámba. Nem csináltam semmit csak az ágyban feküdtem.

(Bella szemszöge)

Másnap reggel, már nyoma sem volt a tegnapi eseményeknek, kivéve a gipszet. Nem is igazán tudom, mi történt akkor. Elkezdtem készülődni. Gyorsan ettem egy tál müzlit és felöltöztem. Egy kockás inget,kabátot, és egy farmert vettem fel. A könyveimet gyorsan bedobáltam a táskámba. Mire végeztem Jasper már az árvaház előtt várt rám. Csöngetett, én pedig siettem, hogy kinyissam az ajtót.

-Szia Bella.-köszönt

-Jó reggelt!-köszöntem neki vissza.

-Indulhatunk?-kérdezte.

-Persze.-válaszoltam

Gyorsan felszedtem a táskámat, és becsuktam az árvaház ajtaját. Mikor kiléptem és megláttam a fekete motort,ez volt az első reakcióm.

-Wow!Nem is tudtam.-köpni, nyelni nem tudtam.

-Köszi.

Jasper a kezembe nyomta a bukót, én pedig felvettem. Eszembe jutottak a régi szép idők, amikor apukámmal mentem motorozni. Kicsi korom óta imádtam a gyorsaságot. De Jasper motorján ülve sokkal jobban élveztem. Körülbelül 10 perc alatt értünk be a suliba. Mindenki minket bámult, még Cullenék is. Nem csodáltam. Nem minden nap jelenik meg egy olyan közönséges lány mint én egy olyan emberrel mint Jasper. Az emberek féltékenyen, és értetlenséggel néztek ránk.

Létszí olvassátok el!

Sziasztok!

Többen is mondtátok, hogy nem elég részletes a fejezet. De komit nem írtok, hogy mit részletezzünk. Légyszíves mondjátok, hogy mit szeretnétek ha részleteznénk és akkor újra megcsináljuk!

Köszike: Leila és Bella

2.fejezet 2.rész

Negyed órát kellett várnom, mire megérkezett a busz. Felszálltam és figyeltem az elsuhanó tájat.

-Korcsolyapálya.-hallatszott a hangos bemondóban.

Gyorsan összeszedtem a cuccom és leszálltam a buszról. A koripályán már rengetegen voltak, ezért úgy kellet átverekednem magam, mire megláttam Angelát.

-Szia Ang.-köszöntem

-Szia

-Hol van Derick?-kérdeztem érdeklődve.

-Az irodában.-halkan hallottam a választ.

Az iroda fele vettem az irányt, ami az épület hátsó szárnyában volt. Bekopogtam az ajtón.

-Tessék-hallatszott bentről a hang.

Bementem az ajtón.

-Szia Derick, ma mit kell csinálnom?-kérdeztem kíváncsian.

-Szia Bella, ma a büfében leszel-válaszolta

-Meddig leszünk nyitva?-kérdeztem

-Mivel péntek van, ezért csak fél hétig.

-Rendben, akkor még maradok utána.

-Jó-mondta. Kimentem a büféhez az emberek jöttek mentek, nagy volt a felfordulás. Mindenkinek nagyon sok dolga volt. De hála a sok munkának a délután hamar elment és Derick, meg Ang is már hazament. Bezártam a büfét, és elmentem a korcsolyámért. Most egy kicsit gyorsabb zenét tettem be és elfoglaltam magam. Ezt a gyakorlatot Derick mutatta nekem, amit ő tanított anyunak a Junior Világkupára. Észrevettem, hogy Jasper bejött, de végig csináltam a gyakorlatot. Majd egy halk, de örömteli tapsra lettem figyelmes.Lejöttem a jégről és leültem Jasper mellé.

-Hol tanultál meg ilyen szépen korcsolyázni?-kérdezte kíváncsian.

-Az anyukámtól-válaszoltam

-Oh.

-Jasper nézd, amit most elmondok, azt senki nem tudhatja meg. Rendben?-kérdeztem

-Persze.

Majd elkezdtem neki mesélni.

-Az anyukám felnőtt-és junior világbajnok műkorcsolyázó volt. Az egyik estén, még nagyon régen egy étteremben ünnepeltük meg édesanyám amerikai bajnoki győzelmét. Éppen hazafele tartottunk, mikor karambolóztunk egy másik autóval, a szüleim meghaltak, én pedig árvaházba kerültem. Az árvaházban kegyetlenül bántak velem mindig megvertek, és elvették a cuccaimat, csak egy képem maradt, amin a szüleim vannak. Utána elkezdtem iskolába járni, majd mikor betöltöttem a 15-öt, akkor anyám egyik edzője munkát adott, hogy kevesebbet legyek az árvaház falai között, és hogy legyen egy kis pénzem mire betöltöm a 18-at és kiszabadulok az árvaházból. Ami a korcsolyázást illeti, akkor kezdtem el komolyabban foglalkozni vele, mikor a szüleimet elvesztettem. Derick szerint nagyon jól csinálom és próbált rávenni, hogy nevezzek be egy junior kategóriás versenyre, de én ehhez nem voltam elég merész. Ennyi lenne.

-Szerintem is nagyon jól korcsolyázol, szerintem simán benevezhetnél egy versenyre.-mondta biztatóan Jasper.

-Ó köszönöm, talán egyszer, de most már mennem kell.

-Rendben.

Majd követett a folyosón egészen az ajtóig.

-Akkor holnap a suliban. Szia

-Szia

Majd ő elment a motorjához én meg én meg siettem a buszhoz. Az árvaháznál se a kapuőr, se a folyosó ügyeletes nem volt kinn, így észrevétlenül be tudtam menni a szobámba. Éjszaka nem nagyon aludtam. Jasper magabiztosságán és nyugodságán gondolkodtam. Egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből azt a nyugodságot, amit a jelenléte sugallt. Másnap reggel már nagyon korán felkeltem és már az aznapi első busszal bementem a suliba. Az első órám biokémia volt Jasperrel.

-Szia-köszöntem

-Szia Bella-köszönt ő is.-Hogy vagy?

-Köszi jól, bár nem aludtam túl sokat. Ugye a tegnapiról nem meséltél senkinek?

-Persze, hogy nem.

Majdnem az egész órát átbeszélgettük. És utána a maradék három órámon nagyon hiányoltam a nyugodságot, amit sugárzott. Bementem az ebédlőbe reméltem, hogy itt összefutok vele. Az ajtóból végig tekintettem az egész éttermet, mikor megláttam szőke, göndör tincseit. Mögé mentem és megálltam. Köszönni akartam mikor meghallottam egy mondatot.

-A szülei halála után kezdett el korizni-mondta a bronzvörös hajú fiú.

Az agyam rögtön elborult nem tudtam felfogni, hogy volt képes elmondani.

-Hogy tehetted ezt? Azt hittem megbízhatók benned!-üvöltözésem az egész ebédlőn áthallatszott.

-Bella...

Nem vártam meg míg befejezi, zokogva kirohantam ebédlőből. A könnyektől semmit sem láttam, bele is ütköztem egy fiúba, akit elkezdtem püfölni. A fiúnak erős mellkasa volt, majd reccsenést hallottam és felsikoltottam. Tudtam, hogy eltörtem a csuklóm. Hideg kezeket éreztem a derekamon ami felkapott és egy autó felé vitt. A fiú karjaiban összevissza ficánkoltam, de ő berakott az autóba és bekapcsolta a biztonsági övem. Nem tudtam elhinni, bár a fájdalmon kívül nem nagyon tudtam másra figyelni.

-Edward vidd be, Carlisle majd rendbe hozza.-hallatszott egy számomra ismeretlen hang.

-Rendben-hallatszott a válasz.

Majd a hideg kezeket megint magamon éreztem. Egy rendelőbe vittek, de még itt is összevissza ficánkoltam, ezért kaptam egy nyugtató injekciót. Önkívületi állapotba kerültem. Nem láttam semmit, nem hallottam semmit. Csak egy kocsi döcögését éreztem. Majd később már azt sem. A hideg kezek megint megragadtak majd valahova vittek, tudtam, hogy az árvaházba. A fiú senkivel se állt le beszélgetni csak a szobám fele igyekezett, ahol letett az ágyba. A nyugtató hatása már szinte elmúlt, így kinyitottam a szemem. Körbe néztem és valóban a szobámban voltam de egy fiú volt az ágy mellett. Kinyitottam a szám.

2.fejezet 1.rész

Zokogni kezdtem, az eddig eltitkolt fájdalmamnak egy része most felszínre tört. Gondolom meghallották keserves zokogásom és cipő kattogás közepet elhagyták a korcsolyapályát. Tudtam, ha holnap bemegyek az iskolába, akkor meg fognak rohamozni a kérdéseikkel, de én nem fogok válaszolni. Ezernyi gondolat motoszkált a fejemben, melyeket próbáltam elhesegetni. Gyorsan összepakoltam a cuccom és visszamentem az árvaházba.

-Hol voltál megint?-kérdezte az éjszakai ügyeletes.

-Sehol.-válaszoltam egyhangúan, majd a szobám fele vettem az irányt.

Gyorsan átöltöztem pizsibe és bebújtam az ágyba. Próbáltam elaludni, de nem sikerült. Másnap reggel megkajáltam és rohantam a suliba. Ma csak 5 órám lesz, biológia, matematika, irodalom, média és kémia. Biológián az állatok részeit vettük latinul, ami engem nem nagyon érdekelt és ezt a tanár ki is szúrta.

-Miss Swan, kérem figyeljen!

Nem válaszoltam, csak próbáltam koncentrálni a tananyagra, természetesen sikertelenül. A matekot se kedveltem különösképp, talán a pí négyzetgyökéről tanulhattunk. Irodalmon a drámákról dadogott valamit Ms. Figg, médián pedig valami ömlengős és romantikus színdarabot néztünk. Ma is láttam a többi új gyereket. Az utolsó órám a szőke hajú fiúval volt.

-Leülhetek?-kérdezte.

-Persze.-talán most először szóltam valakihez normálisan.

Ez a fiú nagyon különös volt. Mikor odajött hozzám szinte megnyugodtam. Nem tudom mi okból kifolyólag, de azonnal megbíztam benne.

-Hogy hívnak?-kérdezte kedvesen.

-Isabella Marie Swan, de mindenki csak Bellának szokott hívni.

-Engem Jasper Whitlock Halenek.

Jasper még mindig nyugodt és magabiztos volt, ahogy én is.

-Szabad megkérdeznem, hogy miért viselkedsz ilyen elzárkózottan mindenkivel?-kérdezte udvariasan.

-Erről nem szeretek beszélni, főleg nem ilyen nagy tömegben.-mondtam neki.

-Ha nem akarsz róla beszélni,én természetesen nem értem.-mondta Jasper

-Ha tényleg szeretnéd tudni, hogy miért vagyok olyan amilyen akkor gyere el 7-kor a koripályára.

-Rendben.

-Akkor 7-kor a koripályán. -Szia

-Szia.

Majd felálltam az asztaltól és a buszmegálló felé vettem az irányt.

1.fejezet

Miután elkezdtem gimnáziumba járni nem egy ember próbált velem barátkozni, de én ugyanolyan zárkózott voltam. Ma volt az első napom a forksi gimiben, ahogy hat másik gyereknek is. Nagyon különös egy család volt, úgy néztek ki mintha nem is ebből a korból jöttek volna. Bementem az 1 órára ami irodalom volt. Láttam, hogy az újak közül is háromnak itt van órája, nagyszerű így most megint kérdezősködni fognak. Egy alacsony, rövid hajú lány állt előttem.

-Szia-köszönt életvidáman.

Nem köszöntem vissza neki csak az ablakon néztem kifelé. Az a lány nem kérdezgetett, bár feleslegesen is kérdezett volna, akkor se válaszoltam volna neki. A tanár Mr. Thomson valami költőről beszélhetett de nem igazán tudtam figyelni. Végre megszólalt a csengő, én pedig gyorsan összepakoltam a cuccomat és elmentem a portára, hogy megkérdezzem merre van a biológia terem.

-Miben segíthetek kedveském?-kérdezte az idős hölgy

-Merre találom a biológia termet?

-Menj fel a 2. szintre és ott bal oldalt a 2. ajtó.

-Köszönöm

Majd rohantam felfele a lépcsőn a terembe. A teremben csupán egyetlen üres hely volt egy bronzvörös hajú fiú mellet.

-Szabad ez a hely?-kérdeztem

-Persze-válaszolta

Ő is új gyerek volt mint én és úgy látszott már nem először látja ezt a tananyagot. Miután vége lett az órának mentem a következőre, ami spanyol volt. Itt egy szőke hajú agyon vakolt lány mellett ültem, aki fecsegett valamit. Így telt el a 4. és 5. órám is. Miután vége lett a nehezebbnél nehezebb órák tömkelegének, lementem az ebédlőbe ami teljesen tele volt, beálltam a sorba és csak egy salátát meg egy vizet kértem. Eljöttem a pulttól és körbe néztem ebédlőben egy üres asztal után kutatva. Leghátul a sarokban fedeztem fel az egyetlen üres asztalt. Átverekedtem magam a tömegen és gyorsan leültem az üres asztalnál lévő legközelebbi székre, hogy még véletlenül se borítsam senkire a vizet vagy a salátát. Lassan elkezdtem falatozni a salátából és kortyolgattam a vízből. Időnként az órámra is néztem, nehogy lekéssem a buszt. Arra lettem figyelmes, hogy hat szempár figyel engem.

-Szia-köszönt a rövid barna hajú lány, akivel irodalmon találkoztam. Nem köszöntem nekik, és látszólag ez nem nem nagyon tetszett nekik.

-Leülhetünk?-kérdezte a bronzvörös hajú fiú aki mellett biológián ültem. Hat kíváncsi szempár szegeződött rám, a válaszra várva. Mint mindig most sem szóltam semmit csak bólintottam, hogy igen. A hat ember leült, körém az asztalhoz, és beszélgetni kezdtek. Nem figyeltem rájuk inkább gyorsabban kezdtem enni, hogy minél előbb elmehessek ebből a tömegből. Miközben habzsoltam a salátát fél füllel hallottam, hogy a szőke hajú lány, aki mellett spanyolon ültem, már megint fecseg valamiről.

-Hagy már abba a folytonos fecsegést, Tanya-mondta a nagy darab barna hajú fiú.

Látszólag, azt a fiút leszámítva, aki biológián ült mellettem, egyikőjük sem kedvelte túlzottan ezt a lányt. Nem foglalkoztam velük, csak gyorsan felálltam az asztaltól visszavittem a tálcám és rohantam a buszmegállóhoz. A busz éppen akkor érkezett meg.

-Meddig mész?-kérdezte a buszsofőr

-A kori pályáig-válaszoltam

-Rendben. Itt a jegyed.

-Köszönöm-mondtam udvariasan.

Majd elmentem a busz leghátuljába és leültem az ablak mellett. Csak néztem kifelé az ablakon és figyeltem a tájat.

-Kori pálya-hallottam meg.

Összeszedtem a táskámat és gyorsan leszálltam a buszról. Siettem a koripályára, nehogy elkéssek. Iskola után anyám egyik barátjánál, Derick Whonál dolgoztam. Derick felajánlotta, ha kiszabadulok az árvaházból akkor lakhatok nála, a munkát is azért kaptam, hogy minél kevesebb időt töltsek az árvaház falai között.

-Szia Derick!

-Szia Bells!-köszönt kedvesen

-Ma mit kell csinálnom?-kérdeztem.

-Jess ma szabadnapos, úgyhogy a koris pultban leszel, amúgy, ha bezártunk és még akarsz maradni korizni, akkor tudod hol vannak a kulcsok, nekem ma korán korán el kell mennem.

-Rendben-válaszoltam.

Ez a nap hamar eltelt. Az emberek csak úgy jöttek-mentek. Sok pénzt kerestünk, nekem is sok munkám volt. Derick már 5-kor elment én pedig 7-kor zártam be a kori pályát. Magányra vágytam, korcsolyázni akartam. Megszámoltam a pénzt elvittem a széfbe, majd levettem a polcról egy korit és fölhúztam a lábamra. Mióta édesanyám meghalt azóta kezdtem kicsit komolyabban venni a korcsolyázást, de ezt rajtam kívül csak Derick tudta. Elsőnek mentem néhány kört a pályán gyakoroltam az ugrásokat, a forgásokat, majd kimentem és bekapcsoltam az egyik zenét, ez volt anyám kedvence Debussytől a Clair De Lune. Mindig erre korcsolyáztam. Beálltam a pálya közepére és elkezdtem csinálni a gyakorlatot, amit még édesanyám tanított nekem kiskoromban, csak egy kicsit átalakítottam, így több forgás és ugrás volt benne. Már a gyakorlat vége fele jártam mikor két kíváncsi aranybarna szempárt vettem észre a lelátón. Az iskolában találkoztam velük a lány az volt akivel irodalom, a fiú pedig akivel biológián találkoztam. Gyorsan lementem a pályáról, lekapcsoltam a zenét és az öltözők felé siettem.

-Várj már!-kiáltotta a fiú.

Egy percre megálltam, de utána kétszer olyan gyorsan futottam az öltözők felé.

-Hé-kiáltotta a lány is.

Megálltam az öltözők előtt ők is megálltak.

-Hagyjatok békén, már bezártunk.

Majd se szó se beszéd bementem az öltözőbe, bevágtam magam mögött az ajtót és majdnem zokogásban törtem ki. A két kíváncsi gimnazista lépteit még hallottam a folyosón, de egyszer csak megszűnt a zaj, tudtam, hogy az ajtó előtt álltak meg és be akarnak jönni. Nem akartam beszélgetni, nem akartam mentegetőzni, az eddig el folytott érzelmeim egy része, nagyon kicsi része most a felszínre tört.

Prólogus

A nevem Isabella Marie Swan. 17 éves vagyok és egy kisvárosban Forksban élek. A szüleim Charlie és Renéé Swan de ők már nincsenek velem. Még alig töltöttem be a hatodik születésnapomat amikor elvesztettem őket. Éppen egy étteremből jöttünk haza mert megünnepeltük anyukám egyik legújabb győzelmét mivel anyu jégkorcsolyázott és nagyon jó volt benne. Én akárhányszor csak láttam a jégen mindig úgy nézett ki rajta mint egy igazi hercegnő és mintha csak a jégre született volna. Apu pedig a rendőrfőnök volt és szerette a munkáját de mi voltunk neki mindig az első. Anyu egy nagyon híres versenyt nyert meg és ennek mind nagyon örültünk és egy étteremben vacsoráztunk a baleset pedig akkor történt amikor hazafele mentünk. Anyuval azt a számot énekeltük amelyiket ilyenkor mindig és amelyik a kedvencünk volt apa pedig mosolyogva hallgatta a dalunkat. Nagyon boldogok voltunk de nem gondoltam volna, hogy ez egyik pillanatról a másikra megváltozna. Mikor éppen abbahagytuk anyuval a dalt hirtelen egy fényszórót vettünk észre ami felénk tart. Apu megpróbálta kikerülni de nem sikerült neki így egymásba ütköztünk. Én a balesetről még annyira emlékszem, hogy anyu felsikított de utána csak teljes sötétség. Egy hónap kóma után tértem csak magamhoz. Először nem tudtam, hogy hol vagyok de aztán visszaemlékeztem mindenre vagy legalábbis amire tudtam. Persze egyből a szüleimet kerestem de az orvosok azt mondták, hogy őket már nem tudták megmenteni. Mikor ezt megtudtam csak sírtam napokon keresztül és nem tudtam mást csinálni. De tudtam, hogy ezzel nem kapom vissza őket ezért ezzel is felhagytam. Mivel már nem volt élő rokonom ezért az árvaházba kerültem. Ott nem beszélgettem a többi gyerekkel és nem is játszottam. A nevelők nem bántak velünk túl jól de a legtöbb gyerek már megszokta így nem tettek semmit csak mindig azt amit mondtak nekik. Én nem tettem semmit soha de talán pont ez volt a baj. Persze a nevelőknek ez nem tetszett ezért gyakran megvertek de még akkor sem tettem semmit. Mikor rájöttek, hogy így sem teszem azt amit mondanak más eszközökhöz nyúltak. Volt, hogy sokáig nem adtak sem enni sem inni hátha ezzel rá tudnak venni de így sem csináltam amit mondtak. Ezek után a játékaimat majd a ruháimat vették és és mindent ami fontos volt nekem. De bármit tettek is én csak ültem és néztem és hagytam hadd vegyenek el amit akarnak de egy valamiről nem tudtak amit nem tudtak elvenni. Ez egy kép volt amin a szüleim voltak és ez volt az egyetlen ami még fontos volt nekem. A nevelők rájöttek, hogy bármit is tesznek én nem mondok vagy teszek valamit. De attól tovább folytatták. Mivel elég idős voltam már ezért iskolába jártam de nem tettem ott se semmit. Nem szóltam senkihez nem barátkoztam senkivel. Egyszerűen csak tanultam. Persze volt néhány ember akik azt remélték, hogy az anyám nyomába lépek de nem így lett. De volt valami amit nem tudtak az emberek. Titokban mikor senki sem látta mindig korcsolyáztam ugyanis olyankor úgy éreztem a szüleim is velem vannak. Így teltek el az évek. Majd gimnáziumba mentem. Ahol azt hittem nem lesz semmi különös és olyan lesz az életem mint eddig. De tévedtem mivel az élet egy idő után megváltozott.