1.fejezet

Miután elkezdtem gimnáziumba járni nem egy ember próbált velem barátkozni, de én ugyanolyan zárkózott voltam. Ma volt az első napom a forksi gimiben, ahogy hat másik gyereknek is. Nagyon különös egy család volt, úgy néztek ki mintha nem is ebből a korból jöttek volna. Bementem az 1 órára ami irodalom volt. Láttam, hogy az újak közül is háromnak itt van órája, nagyszerű így most megint kérdezősködni fognak. Egy alacsony, rövid hajú lány állt előttem.

-Szia-köszönt életvidáman.

Nem köszöntem vissza neki csak az ablakon néztem kifelé. Az a lány nem kérdezgetett, bár feleslegesen is kérdezett volna, akkor se válaszoltam volna neki. A tanár Mr. Thomson valami költőről beszélhetett de nem igazán tudtam figyelni. Végre megszólalt a csengő, én pedig gyorsan összepakoltam a cuccomat és elmentem a portára, hogy megkérdezzem merre van a biológia terem.

-Miben segíthetek kedveském?-kérdezte az idős hölgy

-Merre találom a biológia termet?

-Menj fel a 2. szintre és ott bal oldalt a 2. ajtó.

-Köszönöm

Majd rohantam felfele a lépcsőn a terembe. A teremben csupán egyetlen üres hely volt egy bronzvörös hajú fiú mellet.

-Szabad ez a hely?-kérdeztem

-Persze-válaszolta

Ő is új gyerek volt mint én és úgy látszott már nem először látja ezt a tananyagot. Miután vége lett az órának mentem a következőre, ami spanyol volt. Itt egy szőke hajú agyon vakolt lány mellett ültem, aki fecsegett valamit. Így telt el a 4. és 5. órám is. Miután vége lett a nehezebbnél nehezebb órák tömkelegének, lementem az ebédlőbe ami teljesen tele volt, beálltam a sorba és csak egy salátát meg egy vizet kértem. Eljöttem a pulttól és körbe néztem ebédlőben egy üres asztal után kutatva. Leghátul a sarokban fedeztem fel az egyetlen üres asztalt. Átverekedtem magam a tömegen és gyorsan leültem az üres asztalnál lévő legközelebbi székre, hogy még véletlenül se borítsam senkire a vizet vagy a salátát. Lassan elkezdtem falatozni a salátából és kortyolgattam a vízből. Időnként az órámra is néztem, nehogy lekéssem a buszt. Arra lettem figyelmes, hogy hat szempár figyel engem.

-Szia-köszönt a rövid barna hajú lány, akivel irodalmon találkoztam. Nem köszöntem nekik, és látszólag ez nem nem nagyon tetszett nekik.

-Leülhetünk?-kérdezte a bronzvörös hajú fiú aki mellett biológián ültem. Hat kíváncsi szempár szegeződött rám, a válaszra várva. Mint mindig most sem szóltam semmit csak bólintottam, hogy igen. A hat ember leült, körém az asztalhoz, és beszélgetni kezdtek. Nem figyeltem rájuk inkább gyorsabban kezdtem enni, hogy minél előbb elmehessek ebből a tömegből. Miközben habzsoltam a salátát fél füllel hallottam, hogy a szőke hajú lány, aki mellett spanyolon ültem, már megint fecseg valamiről.

-Hagy már abba a folytonos fecsegést, Tanya-mondta a nagy darab barna hajú fiú.

Látszólag, azt a fiút leszámítva, aki biológián ült mellettem, egyikőjük sem kedvelte túlzottan ezt a lányt. Nem foglalkoztam velük, csak gyorsan felálltam az asztaltól visszavittem a tálcám és rohantam a buszmegállóhoz. A busz éppen akkor érkezett meg.

-Meddig mész?-kérdezte a buszsofőr

-A kori pályáig-válaszoltam

-Rendben. Itt a jegyed.

-Köszönöm-mondtam udvariasan.

Majd elmentem a busz leghátuljába és leültem az ablak mellett. Csak néztem kifelé az ablakon és figyeltem a tájat.

-Kori pálya-hallottam meg.

Összeszedtem a táskámat és gyorsan leszálltam a buszról. Siettem a koripályára, nehogy elkéssek. Iskola után anyám egyik barátjánál, Derick Whonál dolgoztam. Derick felajánlotta, ha kiszabadulok az árvaházból akkor lakhatok nála, a munkát is azért kaptam, hogy minél kevesebb időt töltsek az árvaház falai között.

-Szia Derick!

-Szia Bells!-köszönt kedvesen

-Ma mit kell csinálnom?-kérdeztem.

-Jess ma szabadnapos, úgyhogy a koris pultban leszel, amúgy, ha bezártunk és még akarsz maradni korizni, akkor tudod hol vannak a kulcsok, nekem ma korán korán el kell mennem.

-Rendben-válaszoltam.

Ez a nap hamar eltelt. Az emberek csak úgy jöttek-mentek. Sok pénzt kerestünk, nekem is sok munkám volt. Derick már 5-kor elment én pedig 7-kor zártam be a kori pályát. Magányra vágytam, korcsolyázni akartam. Megszámoltam a pénzt elvittem a széfbe, majd levettem a polcról egy korit és fölhúztam a lábamra. Mióta édesanyám meghalt azóta kezdtem kicsit komolyabban venni a korcsolyázást, de ezt rajtam kívül csak Derick tudta. Elsőnek mentem néhány kört a pályán gyakoroltam az ugrásokat, a forgásokat, majd kimentem és bekapcsoltam az egyik zenét, ez volt anyám kedvence Debussytől a Clair De Lune. Mindig erre korcsolyáztam. Beálltam a pálya közepére és elkezdtem csinálni a gyakorlatot, amit még édesanyám tanított nekem kiskoromban, csak egy kicsit átalakítottam, így több forgás és ugrás volt benne. Már a gyakorlat vége fele jártam mikor két kíváncsi aranybarna szempárt vettem észre a lelátón. Az iskolában találkoztam velük a lány az volt akivel irodalom, a fiú pedig akivel biológián találkoztam. Gyorsan lementem a pályáról, lekapcsoltam a zenét és az öltözők felé siettem.

-Várj már!-kiáltotta a fiú.

Egy percre megálltam, de utána kétszer olyan gyorsan futottam az öltözők felé.

-Hé-kiáltotta a lány is.

Megálltam az öltözők előtt ők is megálltak.

-Hagyjatok békén, már bezártunk.

Majd se szó se beszéd bementem az öltözőbe, bevágtam magam mögött az ajtót és majdnem zokogásban törtem ki. A két kíváncsi gimnazista lépteit még hallottam a folyosón, de egyszer csak megszűnt a zaj, tudtam, hogy az ajtó előtt álltak meg és be akarnak jönni. Nem akartam beszélgetni, nem akartam mentegetőzni, az eddig el folytott érzelmeim egy része, nagyon kicsi része most a felszínre tört.

Prólogus

A nevem Isabella Marie Swan. 17 éves vagyok és egy kisvárosban Forksban élek. A szüleim Charlie és Renéé Swan de ők már nincsenek velem. Még alig töltöttem be a hatodik születésnapomat amikor elvesztettem őket. Éppen egy étteremből jöttünk haza mert megünnepeltük anyukám egyik legújabb győzelmét mivel anyu jégkorcsolyázott és nagyon jó volt benne. Én akárhányszor csak láttam a jégen mindig úgy nézett ki rajta mint egy igazi hercegnő és mintha csak a jégre született volna. Apu pedig a rendőrfőnök volt és szerette a munkáját de mi voltunk neki mindig az első. Anyu egy nagyon híres versenyt nyert meg és ennek mind nagyon örültünk és egy étteremben vacsoráztunk a baleset pedig akkor történt amikor hazafele mentünk. Anyuval azt a számot énekeltük amelyiket ilyenkor mindig és amelyik a kedvencünk volt apa pedig mosolyogva hallgatta a dalunkat. Nagyon boldogok voltunk de nem gondoltam volna, hogy ez egyik pillanatról a másikra megváltozna. Mikor éppen abbahagytuk anyuval a dalt hirtelen egy fényszórót vettünk észre ami felénk tart. Apu megpróbálta kikerülni de nem sikerült neki így egymásba ütköztünk. Én a balesetről még annyira emlékszem, hogy anyu felsikított de utána csak teljes sötétség. Egy hónap kóma után tértem csak magamhoz. Először nem tudtam, hogy hol vagyok de aztán visszaemlékeztem mindenre vagy legalábbis amire tudtam. Persze egyből a szüleimet kerestem de az orvosok azt mondták, hogy őket már nem tudták megmenteni. Mikor ezt megtudtam csak sírtam napokon keresztül és nem tudtam mást csinálni. De tudtam, hogy ezzel nem kapom vissza őket ezért ezzel is felhagytam. Mivel már nem volt élő rokonom ezért az árvaházba kerültem. Ott nem beszélgettem a többi gyerekkel és nem is játszottam. A nevelők nem bántak velünk túl jól de a legtöbb gyerek már megszokta így nem tettek semmit csak mindig azt amit mondtak nekik. Én nem tettem semmit soha de talán pont ez volt a baj. Persze a nevelőknek ez nem tetszett ezért gyakran megvertek de még akkor sem tettem semmit. Mikor rájöttek, hogy így sem teszem azt amit mondanak más eszközökhöz nyúltak. Volt, hogy sokáig nem adtak sem enni sem inni hátha ezzel rá tudnak venni de így sem csináltam amit mondtak. Ezek után a játékaimat majd a ruháimat vették és és mindent ami fontos volt nekem. De bármit tettek is én csak ültem és néztem és hagytam hadd vegyenek el amit akarnak de egy valamiről nem tudtak amit nem tudtak elvenni. Ez egy kép volt amin a szüleim voltak és ez volt az egyetlen ami még fontos volt nekem. A nevelők rájöttek, hogy bármit is tesznek én nem mondok vagy teszek valamit. De attól tovább folytatták. Mivel elég idős voltam már ezért iskolába jártam de nem tettem ott se semmit. Nem szóltam senkihez nem barátkoztam senkivel. Egyszerűen csak tanultam. Persze volt néhány ember akik azt remélték, hogy az anyám nyomába lépek de nem így lett. De volt valami amit nem tudtak az emberek. Titokban mikor senki sem látta mindig korcsolyáztam ugyanis olyankor úgy éreztem a szüleim is velem vannak. Így teltek el az évek. Majd gimnáziumba mentem. Ahol azt hittem nem lesz semmi különös és olyan lesz az életem mint eddig. De tévedtem mivel az élet egy idő után megváltozott.