Prólogus

A nevem Isabella Marie Swan. 17 éves vagyok és egy kisvárosban Forksban élek. A szüleim Charlie és Renéé Swan de ők már nincsenek velem. Még alig töltöttem be a hatodik születésnapomat amikor elvesztettem őket. Éppen egy étteremből jöttünk haza mert megünnepeltük anyukám egyik legújabb győzelmét mivel anyu jégkorcsolyázott és nagyon jó volt benne. Én akárhányszor csak láttam a jégen mindig úgy nézett ki rajta mint egy igazi hercegnő és mintha csak a jégre született volna. Apu pedig a rendőrfőnök volt és szerette a munkáját de mi voltunk neki mindig az első. Anyu egy nagyon híres versenyt nyert meg és ennek mind nagyon örültünk és egy étteremben vacsoráztunk a baleset pedig akkor történt amikor hazafele mentünk. Anyuval azt a számot énekeltük amelyiket ilyenkor mindig és amelyik a kedvencünk volt apa pedig mosolyogva hallgatta a dalunkat. Nagyon boldogok voltunk de nem gondoltam volna, hogy ez egyik pillanatról a másikra megváltozna. Mikor éppen abbahagytuk anyuval a dalt hirtelen egy fényszórót vettünk észre ami felénk tart. Apu megpróbálta kikerülni de nem sikerült neki így egymásba ütköztünk. Én a balesetről még annyira emlékszem, hogy anyu felsikított de utána csak teljes sötétség. Egy hónap kóma után tértem csak magamhoz. Először nem tudtam, hogy hol vagyok de aztán visszaemlékeztem mindenre vagy legalábbis amire tudtam. Persze egyből a szüleimet kerestem de az orvosok azt mondták, hogy őket már nem tudták megmenteni. Mikor ezt megtudtam csak sírtam napokon keresztül és nem tudtam mást csinálni. De tudtam, hogy ezzel nem kapom vissza őket ezért ezzel is felhagytam. Mivel már nem volt élő rokonom ezért az árvaházba kerültem. Ott nem beszélgettem a többi gyerekkel és nem is játszottam. A nevelők nem bántak velünk túl jól de a legtöbb gyerek már megszokta így nem tettek semmit csak mindig azt amit mondtak nekik. Én nem tettem semmit soha de talán pont ez volt a baj. Persze a nevelőknek ez nem tetszett ezért gyakran megvertek de még akkor sem tettem semmit. Mikor rájöttek, hogy így sem teszem azt amit mondanak más eszközökhöz nyúltak. Volt, hogy sokáig nem adtak sem enni sem inni hátha ezzel rá tudnak venni de így sem csináltam amit mondtak. Ezek után a játékaimat majd a ruháimat vették és és mindent ami fontos volt nekem. De bármit tettek is én csak ültem és néztem és hagytam hadd vegyenek el amit akarnak de egy valamiről nem tudtak amit nem tudtak elvenni. Ez egy kép volt amin a szüleim voltak és ez volt az egyetlen ami még fontos volt nekem. A nevelők rájöttek, hogy bármit is tesznek én nem mondok vagy teszek valamit. De attól tovább folytatták. Mivel elég idős voltam már ezért iskolába jártam de nem tettem ott se semmit. Nem szóltam senkihez nem barátkoztam senkivel. Egyszerűen csak tanultam. Persze volt néhány ember akik azt remélték, hogy az anyám nyomába lépek de nem így lett. De volt valami amit nem tudtak az emberek. Titokban mikor senki sem látta mindig korcsolyáztam ugyanis olyankor úgy éreztem a szüleim is velem vannak. Így teltek el az évek. Majd gimnáziumba mentem. Ahol azt hittem nem lesz semmi különös és olyan lesz az életem mint eddig. De tévedtem mivel az élet egy idő után megváltozott.