1.fejezet

Miután elkezdtem gimnáziumba járni nem egy ember próbált velem barátkozni, de én ugyanolyan zárkózott voltam. Ma volt az első napom a forksi gimiben, ahogy hat másik gyereknek is. Nagyon különös egy család volt, úgy néztek ki mintha nem is ebből a korból jöttek volna. Bementem az 1 órára ami irodalom volt. Láttam, hogy az újak közül is háromnak itt van órája, nagyszerű így most megint kérdezősködni fognak. Egy alacsony, rövid hajú lány állt előttem.

-Szia-köszönt életvidáman.

Nem köszöntem vissza neki csak az ablakon néztem kifelé. Az a lány nem kérdezgetett, bár feleslegesen is kérdezett volna, akkor se válaszoltam volna neki. A tanár Mr. Thomson valami költőről beszélhetett de nem igazán tudtam figyelni. Végre megszólalt a csengő, én pedig gyorsan összepakoltam a cuccomat és elmentem a portára, hogy megkérdezzem merre van a biológia terem.

-Miben segíthetek kedveském?-kérdezte az idős hölgy

-Merre találom a biológia termet?

-Menj fel a 2. szintre és ott bal oldalt a 2. ajtó.

-Köszönöm

Majd rohantam felfele a lépcsőn a terembe. A teremben csupán egyetlen üres hely volt egy bronzvörös hajú fiú mellet.

-Szabad ez a hely?-kérdeztem

-Persze-válaszolta

Ő is új gyerek volt mint én és úgy látszott már nem először látja ezt a tananyagot. Miután vége lett az órának mentem a következőre, ami spanyol volt. Itt egy szőke hajú agyon vakolt lány mellett ültem, aki fecsegett valamit. Így telt el a 4. és 5. órám is. Miután vége lett a nehezebbnél nehezebb órák tömkelegének, lementem az ebédlőbe ami teljesen tele volt, beálltam a sorba és csak egy salátát meg egy vizet kértem. Eljöttem a pulttól és körbe néztem ebédlőben egy üres asztal után kutatva. Leghátul a sarokban fedeztem fel az egyetlen üres asztalt. Átverekedtem magam a tömegen és gyorsan leültem az üres asztalnál lévő legközelebbi székre, hogy még véletlenül se borítsam senkire a vizet vagy a salátát. Lassan elkezdtem falatozni a salátából és kortyolgattam a vízből. Időnként az órámra is néztem, nehogy lekéssem a buszt. Arra lettem figyelmes, hogy hat szempár figyel engem.

-Szia-köszönt a rövid barna hajú lány, akivel irodalmon találkoztam. Nem köszöntem nekik, és látszólag ez nem nem nagyon tetszett nekik.

-Leülhetünk?-kérdezte a bronzvörös hajú fiú aki mellett biológián ültem. Hat kíváncsi szempár szegeződött rám, a válaszra várva. Mint mindig most sem szóltam semmit csak bólintottam, hogy igen. A hat ember leült, körém az asztalhoz, és beszélgetni kezdtek. Nem figyeltem rájuk inkább gyorsabban kezdtem enni, hogy minél előbb elmehessek ebből a tömegből. Miközben habzsoltam a salátát fél füllel hallottam, hogy a szőke hajú lány, aki mellett spanyolon ültem, már megint fecseg valamiről.

-Hagy már abba a folytonos fecsegést, Tanya-mondta a nagy darab barna hajú fiú.

Látszólag, azt a fiút leszámítva, aki biológián ült mellettem, egyikőjük sem kedvelte túlzottan ezt a lányt. Nem foglalkoztam velük, csak gyorsan felálltam az asztaltól visszavittem a tálcám és rohantam a buszmegállóhoz. A busz éppen akkor érkezett meg.

-Meddig mész?-kérdezte a buszsofőr

-A kori pályáig-válaszoltam

-Rendben. Itt a jegyed.

-Köszönöm-mondtam udvariasan.

Majd elmentem a busz leghátuljába és leültem az ablak mellett. Csak néztem kifelé az ablakon és figyeltem a tájat.

-Kori pálya-hallottam meg.

Összeszedtem a táskámat és gyorsan leszálltam a buszról. Siettem a koripályára, nehogy elkéssek. Iskola után anyám egyik barátjánál, Derick Whonál dolgoztam. Derick felajánlotta, ha kiszabadulok az árvaházból akkor lakhatok nála, a munkát is azért kaptam, hogy minél kevesebb időt töltsek az árvaház falai között.

-Szia Derick!

-Szia Bells!-köszönt kedvesen

-Ma mit kell csinálnom?-kérdeztem.

-Jess ma szabadnapos, úgyhogy a koris pultban leszel, amúgy, ha bezártunk és még akarsz maradni korizni, akkor tudod hol vannak a kulcsok, nekem ma korán korán el kell mennem.

-Rendben-válaszoltam.

Ez a nap hamar eltelt. Az emberek csak úgy jöttek-mentek. Sok pénzt kerestünk, nekem is sok munkám volt. Derick már 5-kor elment én pedig 7-kor zártam be a kori pályát. Magányra vágytam, korcsolyázni akartam. Megszámoltam a pénzt elvittem a széfbe, majd levettem a polcról egy korit és fölhúztam a lábamra. Mióta édesanyám meghalt azóta kezdtem kicsit komolyabban venni a korcsolyázást, de ezt rajtam kívül csak Derick tudta. Elsőnek mentem néhány kört a pályán gyakoroltam az ugrásokat, a forgásokat, majd kimentem és bekapcsoltam az egyik zenét, ez volt anyám kedvence Debussytől a Clair De Lune. Mindig erre korcsolyáztam. Beálltam a pálya közepére és elkezdtem csinálni a gyakorlatot, amit még édesanyám tanított nekem kiskoromban, csak egy kicsit átalakítottam, így több forgás és ugrás volt benne. Már a gyakorlat vége fele jártam mikor két kíváncsi aranybarna szempárt vettem észre a lelátón. Az iskolában találkoztam velük a lány az volt akivel irodalom, a fiú pedig akivel biológián találkoztam. Gyorsan lementem a pályáról, lekapcsoltam a zenét és az öltözők felé siettem.

-Várj már!-kiáltotta a fiú.

Egy percre megálltam, de utána kétszer olyan gyorsan futottam az öltözők felé.

-Hé-kiáltotta a lány is.

Megálltam az öltözők előtt ők is megálltak.

-Hagyjatok békén, már bezártunk.

Majd se szó se beszéd bementem az öltözőbe, bevágtam magam mögött az ajtót és majdnem zokogásban törtem ki. A két kíváncsi gimnazista lépteit még hallottam a folyosón, de egyszer csak megszűnt a zaj, tudtam, hogy az ajtó előtt álltak meg és be akarnak jönni. Nem akartam beszélgetni, nem akartam mentegetőzni, az eddig el folytott érzelmeim egy része, nagyon kicsi része most a felszínre tört.